Az október végi, hosszúranyúlt hétvégét Tokaj hegyalján töltöttük a családdal. Természetesen, csak olyan helyre mehettünk, ahol horgászható víz is van a közelben. A ház közelében két tó és egy patak is kellette magát. Választásom az alig 100 méterre lévő apró tóra esett. Csendes, nyugodt, békés horgászatra vágytam.

 Indulás előtt az időjáráseljőrejelzés kicsit megijesztett. Erős széllel járó, 10 fokos lehülést ígért, maximum 6 fokos nappali hőmérséklettel. Ha a víz is 6 fok alá hül, már nemigen eszik a hal. De engem nem nagyon lehet eltántorítani a horgászattól, így bepakoltam a teljes felszerelésemet.

Gyönyörű, ezer őszi színbe öltözött erdő szélére érkeztünk. Talán a hegyek védelmének köszönhettük, de az idő egész kellemes volt, még a nap is meg-megmutatta magát. Ennek tudtam be, hogy feleségem a második nap megkérdezte, velem tarthat-e? Szeretné – mondta – ha megtanítanám rendesen bedobni a matchbotot, mert az nemigen megy neki.

Kicsit meglepődtem, mert elbánik ő már majdnem minden technikával, hogy-hogy nem tud bedobni? Kiderült, kicsit szégyellős, és mások előtt nem mert eddig nekiállni próbálgatni, ügyetlenkedni, gyakorolni. Mindig úgy ügyeskedett, hogy én dobjam be helyette a botot, és csak utánna vette át. Ez egy békés, nyugodt tó, ahol rajtunk kívül más nem horgászik. Itt nyugodtan gyakorolhat.

 Így történt, hogy amíg a család többi tagja a gyerekekkel kirándulni indult, feleségem velem tartott a vízpartra. Kezébe adtam a matchbotot, megmutattam neki a bedobást, és otthagytam gyakorolni, amíg én távolabb a ládát és a többi felszerelést összerakom. Hamar kiderült, hogy egyszeri bemutatás nem volt elég. Meglepett, hogy ebben a számomra egyszerű rutinmozdulatsorban mennyi hibát lehet véteni.

 Néha nem nyitotta ki a felkapókart, rosszkor, nem megfelelő ponton engedte el a zsinórt, nem, vagy nem jól fékezte a repülő szereléket, nem feküdt ki a zsinór, hol a háta mögött, hol röptében gubangolódott...  Beláttam, ennél részletesebb bemutató szükséges.

 Matchbotot kétféleképpen dobhatunk be. Körívben, vagy hátulról.

 A dobásra való felkészülés mindkét esetben azonos: a botot tartó mutatóujjunkkal lefogjuk a damilt, majd kinyitjuk a felkapókart. Ha a damilt nem fogjuk le, akkor a felkapókar kinyitása után a szerelékünk lehúzza a dobról a zsinórt, és úszónk a földön, vagy a vízben landol. Ha a felkapókart nem nyitjuk ki, akkor a dobás végrehajtásának végén az úszó nem repül el, mivel nem tud damilt húzni magával, hanem visszacsapódik a bothoz, vízhez. Mindenki látott / átélt már ilyent, nem egyszer.

A helyes előkészület után jöhet a jól begyakorolt ívű dobás. Fontos a folyamatos kivitelezés, ha a mozdulatsor darabos, megtörik, akkor gubancolódhat a szerelékünk.

A köríves bedobás mozdulatsora:

A hátulról bedobás mozdulatsora:

A meglendített bot ívének megfelelő pontján kell elengednünk a szereléket. Ez akkor helyes, ha a spiccgyűrű körülbelül a fejtetőnkkel egy magasságban van. Mutatóujjunkat eddig a damilon tartva rögzítettük azt, most ujjunk felemelésével útjára engedhetjük a szerelést.

Következő lépésként fékeznünk, majd megállítanunk kell a szereléket. Ezáltal a damil szépen kiterül, az úszó lelassul, a damilon lévő ólom megelőzi az úszót, és nem egyetlen csomóban csobban a vízbe. Ezáltal ismét rengeteg gubanctól menthetjük meg magunkat. Gyakoroljuk, hogy a fékezés valóban fékezés legyen, ne hirtelen megállítás. Ehhez ismét a kezünket hívjuk segítségül. A damil futását ujjaink között fékezzük. Kezdőknek ez is igényel némi gyakorlást, hiszen bedobás közben a repülő zsinórt kell megfelelő módon, időben elkapnunk.

Ha sikeresen megérkezett a szerelékünk a vízbe visszahajtjuk a felkapókart, és a hajtókart tekerve igazíthatunk még kicsit a végeredményen. Ezt általában a víz alá dugott spiccel végezzük, és utolsó momentumként rántunk egyet a boton. Így szerencsés esetben a vízfelszín alá húztuk a zsinórt.

Ne sajnáljuk rá az időt, feleségem közel félórás gyakorlással már egészen szép ívű, és jó pontosságú bedobásokat produkált. Bár megvallom, menetközben néha úgy éreztem, csak bohóckodik, vagy bosszantani akar, de végül egész szépen alakult.

Közben én is elkészültem a láda beállításával. Kezembe kaparintva matchbotomat, végre horgászni kezdhettem. A lehült vízre ezúttal nem kevertem etetőanyagot, csak kukoricát és csontit lőttem az úszóm köré. A kis hegyi tóból gyönyörű színezetű, egészséges vörösszárnyú keszegek örvendeztettek meg.

 Fotózás után, természetesen mind visszanyerték szabadságukat.

Írta és fényképezte: ifj. Gyulai Ferenc